Varázsfazék

Bizonyára sokan ismerik a Varázsfazék társasjátékot. Gyerekkorunkban mi is rengeteget játszottunk vele. Órákig válogattuk, hogy ki mit akar főzni. Elolvastuk a recepteket és tervezgettük, hogy majd melyiket fogjuk megfőzni egyszer. Egyszer...

...mert amíg otthon laktam, engem nem nagyon engedtek be a konyhába (kivéve amikor mosogatni kellett). Anya szerint ugyanis abban nem volt köszönet, ha én főzök vagy sütök. Be kellett hát érnem a karácsonyi kókuszgolyó gyártással -mert ahhoz mindenki szerint remekül értettem- valamint a pogácsa szaggatással, mert azon nem sokat tudtam elrontani. Bezzeg az Öcsikém ki lett kiálltva konyhatündérré, bezsebelte a rokonságtól és a barátoktól az állandó dícséreteket.

Nem tanultam főzni. Szerintem amúgy is valaki vagy tud főzni vagy nem. Ahogy elköltöztem otthonról, az első pillanattól kezdve konyhatündérré váltam én is és valahogy mindig sikerült elővarázsolnom az otthon megszokott ízeket. Ha valaminek mégsem tudtam a mikéntjét, akkor telefonos segítséget kértem drága Édesanyukámtól, aki mindig hasznos tanácsokkal szokott ellátni (persze van amikor bosszantó, hogy ő mindig jobban tudja a dolgokat mint én).

És segítségnek persze ott vannak receptes könyvek, amik nálam ötletadó gyanánt sorakoznak a konyhaszekrényben.

Szóval lassan-lassan bővül a repertoár. Főzöm az otthoni ízeket, a saját kreálmányokat és mindent amit szerettem vagy csak szerettem volna enni. Mert otthon nem volt ám részünk soha például paradicsomos káposztafőzelékben vagy állati fincsi, menzás sárgaborsófőzelékben, mert Apa nem eszi meg az olyat...

És ha Anyát kérdeznénk, valószínűleg most is azon a véleményen lenne, hogy a mosogatásról és rendrakásról teljesen más a fogalmunk. :)